Otthonosan Terézvárosban

Az idén folytatódik az önkormányzat szolgálatilakás-programja. A Terézvárosi Család- és Gyermekjóléti Központ fiatal munkatársa pályázott és nyert: a vagyonkezelő 6 millió 785 ezer forintból újította fel a lerobbant, sok éven át üresen álló Teréz körúti önkormányzati ingatlant.

„Számomra mind a mai napig szinte felfoghatatlan csoda, hogy megvalósult az az álmom, hogy nem társbérletben, hanem önállóan, »saját« lakásban élhetek. Egy huszonkilenc éves embernek ez óriási lehetőség, még úgy is, hogy a szolgálati lakás nem végleges megoldás, a lehetséges meghosszabbításokkal legfeljebb nyolc évig bérelhetem” – lelkendezik Lóczi Csenge, a Teréz körúti szolgálati lakásra meghirdetett pályázat nyertese, aki munkaköréből adódóan gyakran megoldhatatlannak tűnő lakhatási gondokkal küzdő terézvárosiakon segít.

 

Idevonzzák a jó szakembereket

 

Az öröm kölcsönös, ahogy Soproni Tamás, Teréz]város polgármestere mondja: „Rendkívül büszke vagyok arra, hogy az önkormányzat annak ellenére, hogy a pandémia alatt jelentős összegű bevételektől esett el, az idén 20-22 korábban lerobbant, üresen álló ingatlant újít fel és tesz lakhatóvá. Mi több, a szolgálatilakás-programunkat bővítettük is, az oktatási, az egészségügyi és a szociális területen a kerületi lakosokért dolgozó szakembereken kívül az itt élők biztonsága felett őrködő katasztrófavédők is pályázhatnak szolgálati lakásra. Célunk, hogy a jó szakemberek idevonzásával, megtartásával biztosítsuk a terézvárosiak lehető legjobb ellátását.”

 

A polgármester szerint a kormánynak lényegesen nagyobb szerepet kellene vállalnia a lakhatási gondok megoldásában. Ha ezt nem teszi, akkor jó néhány területen, például a szociális szférában, az életeket, értékeket mentő tűzoltók esetében a béreket kellene tisztességes szintre emelnie. „Olyan fiatalok, idősek és családok, akik ma Terézvárosban a kifogástalan állapotú szociális vagy szolgálati bérlakásokba beköltözhetnek, a korábbi rendszerben, amikor még a leromlott állagú önkormányzati ingatlanok felújítása a bérlőket terhelte, nem is álmodhattak arról, hogy lakhatásuk belátható időn belül rendeződhet. Egy lakás rendbetétele több millió forintba kerül, ezt pedig az átlagosnál jobban keresők közül sem sokan tudják kigazdálkodni” – hangsúlyozza Soproni Tamás.

 

Debrecenből Londonon át Budapestre

 

Lóczi Csengének is nagy segítséget jelentett, hogy felújított lakásba költözhetett: sem a szakmája, sem pedig az otthoni háttere nem kínált volna egykönnyen megoldást a lakhatási nehézségeire. Ötgyermekes debreceni családban nevelkedett, húszéves koráig a cívisvárosban élt. A középiskola után több irányban indult el, érdekelte a művészet, a pszichológia és vonzották a társadalomtudományok is. Végül grafikusnak tanult, azonban egy percet sem dolgozott a szak]májában. A kétéves képzést követően Londonba ment nyelvet tanulni. A brit fővárosban bébiszitterként dolgozott, majd amikor felvették a Pázmány Péter Katolikus Egyetem szociálpedagógia szakára, hazaköltözött. Diplomáját 2017-ben vette kézhez, pályakezdőként került a Terézvárosi Család- és Gyermekjóléti Központba. A Hegedű utcai telephelyen családsegítői státuszban kezdte meg munkáját, az idén február óta pedig jelzőrendszeri tanácsadóként dolgozik.

 

 

A fiatal szakember otthonra lelt Terézvárosban

 

Apró győzelmek

 

„Az első időben, amikor családsegítőként munkába álltam, személyes kihívásnak tekintettem, hogy a problémás szülőkkel megtaláljam azt a hangot, ami az eredményes együttműködéshez vezethet” – meséli Csenge, amikor hivatásának szépségei és nehézségei kerülnek szóba. Szerinte egy pályakezdő számára az egyik legnagyobb kihívás, hogy ne saját magából induljon ki, illetve az, hogy egy-egy eset kapcsán ne a tanulmányai alatt elsajátított mintákat kövesse, hanem megtanulja átlátni és átérezni a másik helyzetét, megismerni a gondolkodásmódját.

 

Tapasztalatai szerint a meglévő budapesti és vidéki intézmények kapacitása bőven alulmúlja a szükséget. Ma nagyságrendekkel több sajátos nevelési igényű, speciális figyelemre szoruló gyermek van az osztályokban, mint 1-2 évtizeddel ezelőtt. A válságban lévő családok számára kilátástalanul kevés a férőhely a nekik fenntartott átmeneti otthonokban és az anyaotthonokban. Sok területen hiányoznak a szakemberek, a kerületi Pedagógiai Szakszolgálatnál pedig állandó a sok hónapos várólista.

 

„Bárcsak mondhatnám, hogy sok sikerélmény van a gyermekvédelemben! Ha őszinte akarok lenni, be kell ismernem, hogy ezen a területen sokszor már a tragédiák elkerülése is sikernek számít. Többnyire apró győzelmekből, pici előrelépésekből és a néhány kivételesen eredményes beavatkozás nyomán érzett örömből kell építkezni” – foglalja össze, mi az, ami erőt ad a szociális szférában a pályán maradáshoz.

 

Dupla segítség az önkormányzattól

 

Számára nemcsak a munkájából adódó nehézségek, de a nagyváros is kihívást jelentett: Budapesten sokáig csak a saját erejére támaszkodhatott. „Szerencsésen alakult a sorsom, mindig volt tető a fejem fölött, ugyanakkor a lakhatás a teljes jövedelmem mintegy 40-45 százalékát kitette, így a pénzem nem mindig tartott ki a hónap végéig. Mivel eladósodni nem akartam, ilyenkor mindig valami pluszmunka után néztem. A jövedelmemet igyekeztem mindig úgy beosztani, hogy mindenre jusson, havonta két könyv vásárlása is belefért, nagyjából ez az olvasási kapacitásommal is harmonizál” – meséli nevetve.

 

Az, hogy az önkormányzat támogatásával „saját” ingatlanhoz jutott, nem csak a lakhatási gondjait oldotta meg: anyagilag is nagy könnyebbség, így jobban tud az idejével sáfárkodni. Főállása mellett ugyanis 2018 óta művészetterapeutának tanul. „Ez egy fizetős képzés, szintén nagy segítséget jelentett és jelent, hogy a költségek egy részét az önkormányzat fizeti. A művészetterápia főleg azért vonzott, mert ez egy olyan eszköz, amivel életkortól függetlenül nagyon sok embernek lehet tartalmasabbá tenni az életét. Olyan módszer, ami ezernyi lehetőséget rejt magában: az önkifejező alkotói folyamat átszakítja a gátakat, aktív cselevésre, beilleszkedésre készteti az addig elzárkózókat, megerősíti az ember önmagába, másokba és a világba vetett hitét. Azt gondolom, a művészetterápia jelentősége a pandémia miatt felértékelődik majd. Az elmúlt időszakban nagyon sokaknak rendült meg az egzisztenciális helyzete, romlott meg az egészsége, a járvány előtti időkig stabilnak és biztonságosnak hitt világképe. A másfél éve tartó bezártság nemcsak a felnőttek, de a gyerekek életét is feldúlta, megváltozott a mindennapjaik biztonságot adó rendje. Az is traumát jelentett számukra, hogy szüleik, az őket körülvevő felnőttek elbizonytalanodtak, nem tudtak és ma sem tudnak választ adni arra, mi is történik valójában.”

 

Itthon van itt

 

Csenge terveiben szerepel, hogy a művészetterápiás képzések mellett iskolákban is szervez terápiás csoportokat. És persze azzal kapcsolatban is sok elképzelése van, miként fogja belakni a lakását, ahová néhány hete költözhetett.

 

„Ami miatt azonnal beleszerettem, az a fényessége, a világossága volt. Már amikor körbesétáltam, el tudtam képzelni, hogy itt élek” – idézi fel a bejárás pillanatait. Ez egy egyszobás lakás, amelyben a fűtéstől kezdve a fürdőszobáig mindent felújítottak. Ami fantasztikus, hogy még spájz is van. „A tökéletességhez csak egyetlen dolog hiányzik, a biciklitároló, de abban reménykedem, hogy a közeli könyvtárnál lesz az is, ha elkészül” – jegyzi meg.

 

Mint mondja, eddig még sohasem volt olyan otthona, ami csak az övé lett volna. És persze bútora sem. „De most már van! – folytatja büszkén. – Szereztem szekrényt, íróasztalt, kanapét, dohányzóasztalt, komódot, sőt szőnyeget is. A konyhában még sok minden hiányzik, de van benne tűzhely, mosogató és hűtőszekrény, így már főzőcskézni is lehet. Igyekszem a lakást olyanná varázsolni, amiben jól érzem magam. Úgy számoltam, a fenntartása is menni fog, miközben szintet lépek: nem kell minden egyébről lemondanom.”

 

Az elmúlt években a városrészt is megismerte, lettek olyan kedvenc helyei, mint például a Hunyadi tér. „A terézvárosi épületek szépsége a mai napig lenyűgöz, szeretem az itteni élet lüktetését, ritmusát. Jó érzés, hogy azt mondhatom: itt itthon vagyok.”

 

Szöveg: Dobi Ágnes
Fotó: Berecz Valter/kepszerk.hu