Kell bele a lélek

Legalább tízezerszer megtette a Bajnok utca és az Andrássy út közti utat oda-vissza, tudja, hogy kell lángoló lebegő poharat a színpadra varázsolni, és van egy visszatérő rémálma: a Hamupipőke helyett a Szentivánéji álom előadására készíti be a kellékeket. Rákli Magdinál közelebbről senki nem ismeri a bábokat: 36 éve a Budapest Bábszínház kellékese, 20 éve ő vezeti a kelléktárat.

A találkozóra sem egyedül érkezik, egy kis fickó van vele, mezítlábas, szép-bánatos szemű legényke – Háy János Apa lánya című darabjából kukkantott ki a nagyvilágra, a járókelőkre, illetve azért, hogy lefényképezhessük. A bábszínház ugyanis, hasonlóan a többi teátrumhoz, a járványügyi intézkedések miatt a napokban bezárt, online üzemmódra állt át. Épületébe csakis az ott dolgozók léphetnek be, így nemcsak az előadásoknak kell nélkülözniük a közönséget egy időre, de mi sem mehettünk látogatóba Rákli Magdi kellékbirodalmába. Külön engedéllyel az üres aulába egy ember bemehetett. 

 

Ahogy leülünk beszélgetni, Magdi gondosan az asztalunkra helyezi nevenincs barátját: kissé előredőlve, kezeit a lábain nyugtatva, enyhe terpeszben ül, és úgy érzem, figyel. Megtudom róla, hogy Hoffer Károly maga tervezte az általa rendezett Háy-darabba, amit a lengyel Irena Sendler élete ihletett, aki társaival 2500 zsidó gyereket mentett ki a varsói gettóból a második világháború idején. Szóval neve nincs a fiúcskának, de az máris világos, hogy amikor színpadra kerül, zsidó származású, megmentendő gyereket „alakít”. Az ember szívesen látja bele a megformált karakter személyiségét a fabábuba, romantikus gondolat azt képzelni, hogy a bábos vagy a kellékes igazi „élő” barátságot ápol vele, de Magdi kedvesen kiábrándít: a bábokhoz legfeljebb az előadások alatt fűzik érzelmek. 

 

 

 

 

 

Nincs bábok lázadása

 

„Őt se szoktam ennyire simogatni – mondja –, csak akkor, amikor kiveszem a dobozából. Amúgy nem beszélgetek a bábokkal. Pakolgatom, öltöztetem őket, de eszembe se jut, hogy hozzájuk szóljak. Egészen addig tárgyak, amíg a színész meg nem eleveníti őket. Bercsényi Peti például úgy tudta megszemélyesíteni Boribont, hogy ahogy oldalról figyeltem az előadást, azt éreztem, megzabálom azt a macit. Aztán előadás után szívfájdalom nélkül elteszem. Látom, hogy édes, ahogy ez a fiúcska is gyönyörű, de ennyi. Egyszer egy rádiós riporter azt kérdezte, szerintem mit csinálnak a bábok, amikor rájuk csukom a raktár ajtaját. Többször is megismételte a kérdést, nyilván valami különös választ várt, de csak annyit tudtam mondani, hogy semmit. Nem jönnek elő a dobozokból, nem beszélgetnek egymással, nincs bábok lázadása.” 

 

Őszinte realizmusa ellenére Rákli Magdi csupa tűz és szenvedély. Úgy beszél a szakmájáról, sőt a teljes színházi műszakról, mintha külön művészeti ág lenne. Gyerekkorában nyilván ő sem kellékesnek készült, érettségi után, Győrből jött Budapestre a barátnőivel, hogy a Képzőre, az Iparra felvételizzenek. Mivel elsőre nem sikerült bejutniuk, munkát kerestek a következő felvételiig. A barátnője ábécésorrendben kezdte hívogatni a színházakat, és rögtön az „á” betűnél találatot értek: az Állami Bábszínházban kellékest kerestek, és Magdit azonnal fel is vették. Eleinte csak nézegette, ki hogy csinálja, segítgetett pakolni, de az első saját előadás után rögtön tudta, ez az ő terepe. „Az első olyan darabnál, amit az ember maga csinál, eldől, hogy az illető elmenekül vagy beszippantódik. Velem az utóbbi történt” – meséli. 

 


 

Mindenki a zenére mozdul

 

A bábszínházasdi még a képzőművészeti ambíciókat is felülírta: Magdi otthonra talált a családias, de azért művészi, sőt kreativitást is igénylő közegben. „Lassabb volt akkoriban az élet, az idős színészek még szívesen tanítgattak minket. Csak azért bejöttek korábban, hogy előadás előtt kigyakoroljuk ezt-azt, például azt, hogy hogyan kell egy bábbal teregetni. Nekem, kellékesnek mi a szerepem benne, mikor segítsek megfogni az anyagot, hogy ne csússzon le a madzagról, vagy mikor kell megtartanom a báb kezét, hogy igazán szép legyen a mozdulat.”  

 

Ez az összjáték, az együttműködés, a másik emberrel való összehangolódás tartja a pályán 36 éve, azt mondja, ez az, ami mindennél jobban érdekli. „Egy A fából faragott királyfiban például, ahol zenére dolgozik a színész, ott mindenki a zenére mozdul, a világosítótól kezdve a díszletezőig. Zenére megy le a díszletelem vagy zenére kell adott pillanatban elengednem a takarást, hogy a mandarin A csodálatos mandarinban egyszer csak megjelenjen a semmiben.” 

 

 

 

 

 

A test emlékezik

 

Rengeteg előadás van a fejében, azt mondja, a kellékes rémálma, hogy egyszer összecseréli őket, de ilyen eddig csak álmában fordult elő: „Évtizedek óta időről időre azt álmodom, hogy a Hamupipőke helyett a Szentivánéjire állok be.” Azt is mondja, hogy ha fejben esetleg el is felejti, mi jön, a teste kezd emlékezni helyette. Érzi a keze, ha valamit véletlenül nem úgy rakott össze, ahogy szokott. „Van, hogy adott jelenetnél önkéntelenül elindulok a lépcsőn, nem is tudom, miért, aztán a mozdulatsor hozza a gondolatot: ja, mert be kell tennem ezt vagy azt… Ha csak a rádióban hallgatom A diótörő vagy A varázsfuvola zenéjét, minden pillanatában tudom, hogy a színpadon adott taktusnál mit szoktam csinálni.” 

 

Harminchat év alatt Magdi egyetlen egyszer állt le, amikor közel 20 éve megszületett a fia, de négy hónap után két előadást azért egyedülálló anyaként is bevállalt: az egyik épp A varázsfuvola volt, amiből legalább 400-at lekellékezett. Soha nem dolgozott másik színházban, kitérőt is csak egy-egy bábfilmforgatás jelentett: a Dörmögőék kalandjaiban például – emlékeznek: „mégse mondja senki ránk, hogy két balmancsos társaság, előbb-utóbb minden medve kinövi a bocskorát” – az ő keze vagy legalábbis keze munkája is benne van. Ha eszébe is jutott olykor, hogy jó lenne esetleg váltani, mindig visszabillentette magát: duplán terézvárosi, hiszen jó ideje a Bajnok utcában lakik, a Bábszínház a második otthona, a kollégái pedig a második családja. Bejárta a világot: turnézott a színházzal Kínától Norvégián át Tajvanig ezerfelé, és munkája elismeréseként tavalyelőtt felterjesztette a bábszínház Magyar Ezüst Érdemkeresztre, amelyet meg is kapott. 

 

Szerényen megjegyzi, hogy pedig ehhez a munkához nem kell végzettség, csak józan ész, némi kreativitás és megbízhatóság. Anélkül nem megy. Mindig időben ott kell lenni, és ha az Alföldi Robi azt mondja, hogy a Kabaréba kell majd neki egy pohár, ami lebeg, whiskey van benne és adott pillanatban meg is gyullad, azt ki kell találni, hogy lehet megvalósítani.   

 

Rákli Magdi egyet sajnál kicsit, hogy felgyorsult az élet. Úgy érzi, hogy egy előadás akkor igazán jó, ha benne van a lélek. Arra reagál a néző. „Rohamtempóban is lehet fantasztikusan szép és jó előadásokat csinálni, de előfordul, hogy kicsit lyukas marad a lélek. Ezért szeretem Hoffer Karcsi darabjait, biccent az asztalunkon ücsörgő fiúcska felé: mert ő szerelemre tudja gerjeszteni az embert!”

 

 

Szöveg: Csejtei Orsolya

Fotó: Adrián Zoltán/Képszerkesztőség