A pesti kálvária kálváriája

Lassan 130 éve dekkol a Bajza utcai Epreskertben Pest első kálváriaépítménye, amelyet eredetileg hegy híján Józsefváros egykori „magaslati” pontján, az emlékét nevében ma is őrző Kálvária téren emeltek az 1740-es években. Az április 18-i műemlékvédelmi világnap apropóján kalandoztunk egy kicsit a barokk épületcsoda körmenetektől, kövenkénti mentőakcióktól és egy férjgyilkosságtól terhelt cifra történetében.

 

A pesti hívek körében először az 1700-as évek elején merült fel az igény egy kálvária(domb) megépítésére, ahol jó keresztényhez illőn, méltó módon lehet megemlékezni Jézus keresztútjáról, illetve kereszthaláláról. A 18. századra Európa-szerte épültek a hasonló golgotai emlékhelyek, Nagyszombat, Pozsony, Besztercebánya, de még Buda is lekörözte Pestet. 1699-ben a Rózsadomb oldalában emeltek kálváriát – a mai Margit körútról induló stációk sora az egykori Veronika kápolnához vezetett (a Rákosi-korszakban elbontott épület helyén ma Mansfeld Péter emlékműve áll). 

 

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy ezeknek a helyeknek, Budának is, volt némi helyzeti előnye Pesthez képest, lévén hegyre, de legalábbis dombra épültek. Mivel Pesten és a környékén nem nagyon volt olyan domb, amire egy valamirevaló kálváriát lehetett volna építeni, ezért beérték egy viszonylagos magaslati ponttal, amelynek kiemelkedését jártában-keltében nem nagyon érzékelte ugyan az ember, de a méricskélések egyértelműen arról tanúskodtak, hogy Józsefváros ama bizonyos pontja, ha nem is messze, de a többi városrész fölött terül el. (Ezt mellesleg később az 1838-as árvíz is igazolta, hiszen a terület nem került víz alá).

 

A 18. század közepén a város még nem ért idáig, a kálvária környezete homokos pusztaság lehetett, körülölelve kis szántóföldekkel, majorságokkal, gyümölcsöskertekkel. Picit távolabb esett ugyan Pest-Budától, de jól megközelíthető volt – többek között ezért a közelben nyitották meg majd 100 évvel később a Kerepesi úti (ma Fiumei út – a szerk.) sírkertet is.

 

 

 

 

Tervek a kolostorból

 

A pesti kálváriának már a létrejötte is nehézkes volt. Az 1732-es canonica visitatio, vagyis az egyházi épületeket lajstromba vevő kánoni látogatás még nem tesz említést róla, ugyanakkor szóba hoz egy „kálváriahegyet”, amelyen szentmisék tartására kértek engedélyt. A szálak egy bizonyos Wistner (később Schwartz) Anna Mária nevű hölgyhöz vezettek, akire egy özvegy barátnője, bizonyos Weiss Anna akkoriban igen komoly összegnek számító 900 forintot hagyott örökségül, azzal a kitétellel, hogy a felét kegyes célokra kell felhasználni: történetesen egy kálvária létesítésére Pesten. A jó keresztény hírében álló Anna Mária örömmel eleget tett volna a vagyonnal együtt járó kérésnek, csakhogy közbejött egy apró precedens: valószínűleg önvédelemből, de egy civakodás közben megölte második férjét, Schwartz János György vendéglőst, ami miatt életfogytiglani börtönre ítélték. Korábbi makulátlan hívő életére tekintettel a büntetést a pálosok kolostorában tölthette le, akik így-úgy, de azért a szívükön viselték az asszony kálváriaalapító misszióját. Börtön-, vagyis kolostorévei alatt pompázatosabbnál pompázatosabb terveket szövögetett arról, milyen csodaépítmény kerül majd Józsefvárosba, de annak megépítésére a haláláig, azaz 1739-ig nem került sor. Végrendeletében meghagyta, hogy vagyonát teljes egészében köteles az egyház a kálvária létesítésére költeni – az összeget és kezelését a pesti plébániatemplomra, mindennek ellenőrzését pedig a városi tanácsra bízta. 

 

Az építkezést több minden miatt még jó pár évig nem lehetett elkezdeni: egyrészt 1740-ig a pestis bénította az országot, másrészt a vagyont, amelynek nagyobb része házban, majorságban és szőlőben volt meghatározva, előbb pénzzé kellett tenni. 1744-ben elárverezték az ingatlanokat, de az átírások és egyéb kintlévőségek behajtása újabb egy évre lassította a kálvária ügyét.

 

Maga a város vezetősége is lelkiismeret-furdalástól szabadult meg, amikor 1746. május 25-én Pauer János Gy. templomatya bejelentette a tanácsnak, hogy a kamatok összegéből megkezdheti a kálvária felépítését. A tervező neve nem maradt fenn, azt azonban pontosan tudni, hogy 1749-re nagy vonalaiban elkészült az építmény.

 

 

Pezseg a szent hegyre siető nép

 

Bár még 1752-ben is szóltak hírek arról, hogy a kálváriát további károktól megóvandó, a burkolási munkálatokat másképpen kell elkészíteni, az 1750-es évek elején már rendszeresen látogatták a pesti katolikus hívek. Nagypénteken több körmenet is elzarándokolt ide, külön a magyar, külön a német és külön a szlovák nemzetiségeké. „Nekik minden böjti vasárnap van egy bucsújok a kálvárián, s mily népes, mily szép búcsú ez! – olvashatjuk a Honművész 1834-es lapjain a pestiekről. – Már mindjárt ebéd után kezdődik a menet, s mint valamely a napnak gyönyörű sugaraiban csillogó óriási kígyó huzódik el a Statio utca (ma Baross utca – a szerk.) hosszában. Ha ezen utca nem szép is, kövezete szúrós, házai rendetlenek: még is mily széppé lesz ez minden vasárnap! Mint valamely varázserőtől egyszerre ezer meg ezer képeket ad. Asszonyok és leányok, szegények és gazdagok, polgáriak és katonák, a legkülönneműbb vegyületben s tarkaságban omolnak együvé, vígan és élénken, mint csak kívánni lehet: s ezekkel igen ellentiesen két-két oldalról a házak régi falain egy-egy statio-kép tekint le szent tiszteletre és hódolatra emlékeztetve.” Ugyanerről a Hölgyfutár a következő tömör mondatokkal emlékezett meg: „A józsefvárosi kálvária hegyre vezető utcák virágvasárnap óta igen élénkek. A szent hegyre siető nép csak úgy pezseg rajta.”

 

A kálvária mellé nagyon hamar beköltözött egy remete is, bizonyos Joachim, aki az épület gondnoka, karbantartója, üzemeltetője lett.

 

 

Albérlet marhakereskedőnek

 

A kegyhely rendkívül népszerű volt a hívek körében, sokan tettek adományokat is a kálváriaalap javára, és a pesti városi tanács is hozzájárult az építmény fenntartásához, szépítéséhez. Idővel szobrokkal, díszes vasrácsozattal is kiegészült. Hanyatlását II. József 1786-os rendeletének köszönheti, amely a pálos rend eltörlésére és birtokainak elkobzására irányult. Bezárták a kálváriához tartozó kápolnát is, alapítványi vagyonát a vallásalapba utalták, a hozzá tartozó remetelakot pedig a város használatába adták, az pedig hamarosan kiadta egy marhakereskedőnek albérletbe.

 

A kápolnát a nagy ünnepeken még kinyitották, de ott szertartásokat már nem tartottak. 1795-ben a Helytartótanács úgy döntött, hogy a kálvária elvett vagyonát a józsefvárosi plébániatemplom építésére csoportosítja át. 

 

 

Színpad és kiállítótér

 

A barokk kálvária sorsa 1893-ban fonódott össze Terézvárossal. Ahogy Pest egyre nőtt, és nyüzsgésével lassan körbeszőtte az egykori kültelki magaslatot, a kápolna és a körülötte lévő stációemelvény afféle látványossággá degradálódott. Nem viselt rá gondot igazán senki, ezért Strobl Alajos szobrász kezdeményezésére 1893-ban kövenként átvitték az Epreskertbe. Ott szép lassan tovább amortizálódott, a II. világháborúban is súlyos károkat szenvedett. 

 

2002-ben Buza Péter kezdeményezésére a Budapesti Városvédő Egyesület úgy döntött, hogy alapítványt hoz létre az akkori állapotát tekintve már a végromlás lejtőjén elindult egykori józsefvárosi – 1893 óta epreskerti – kálvária megmentésért. Komolyan fontolgatták, hogy ha esetleg sikerülne az építményt a jelenlegi helyéről kövenként – úgy, ahogy annak idején onnan ide szállították – visszaszármaztatni, és eredeti helyén, a józsefvárosi Kálvária téren újra felállítani, akár a katolikus egyház is működtethetné, és így a kis kápolnája újra liturgikus események színhelye lehetne. Vagyis lehetett volna, merthogy 2003-ra az egyház egyértelművé tette, hogy nem vállalja az ezzel járó terheket. Életbe lépett a B terv: az első pesti kálváriát tizenöt éve szépen felújították, minden szobrát újrafaragták, és az időközben életre hívott Barokk Kálváriákért Alapítvány elhatározta, hogy új funkciót ad neki. 

 

A most már végérvényesen terézvárosi, epreskerti Barokk Kálvária és a hozzá tartozó kertrész máig a szakrális művészetek egyfajta bemutatótere. Ahogyan arra Surányi András, a Budapesti Városvédő Egyesület (BVE) operatív elnöke felhívta a figyelmünket, a BVE és a Magyar Képzőművészeti Egyetem egy kulturális együttműködési megállapodást kötött, melynek mentén eleinte évi három alkalommal (húsvét, pünkösd, őszi Mária ünnepek), később anyagi okokból évi két alkalommal rendeztek és a járványhelyzet elmúltával rendeznek továbbra is ingyenesen látogatható zenei, irodalmi és képzőművészeti programokat.

 

Az „Epreskerti Estéket” szervező Surányi András azt is elmondta, hogy az önkormányzat civil pályázatokon keresztül mindig is támogatta ezeknek a programoknak a létrejöttét, egyedül az hibádzik, hogy az emlékműjegyzékben is szereplő Barokk Kálvária karbantartására az utóbbi tizenöt évben nem áldoztak. „Terézváros legöregebb épülete beázik – vázolja az újra egyre siralmasabbá váló jelent Surányi András. – A fölső, a belteret megvilágító körüveg eltörött. Az egyetemnek nincs pénze, a Kálvária tulajdonjogilag a MKE campusának része, a pályázatokat a történelmi épületek rendbetételére civilek számára írják ki, akik még a pályázati önrészt sem tudják felmutatni. Az Egyetem nem pályázhat mint költségvetési intézmény. A rektori kabinett-kancellária-Önkormányzat-BVE négyszögben viszont zátonyra futott az utolsó sikerterhes pályázat beadása. A pályázat hátterében a BVE és az Egyetem egyszeri társulási megállapodást kötött volna, mely együttműködési szerződés mentén a BVE pályázhatott volna, az Önkormányzat pedig mint társszerződő az önköltség összegével (10%) szállt volna be, az egyeztetések okozta időzavar azonban megakadályozta a közös sikert .” A Barokk Kálvária, melynek rendbehozatala anno 100 millió Ft-ba került, ma tehát ismét segítségért kiált.