A feladás nem opció

Pár tucatnyian dolgoznak a terézvárosi szociális ellátóintézményekben – ezreket látnak el: időseket, betegeket gondoznak, hajléktalanokat segítenek, nehéz helyzetbe került családok életét próbálják sínre tenni, fogyatékkal élők mindennapjait teszik teljesebbé. Munkájuk nélkülözhetetlen és sokszor embert próbáló, mégis alig tudunk róluk valamit. A szociális munka napja kapcsán hat, ezen a területen dolgozó embernek tettük föl ugyanazokat a kérdéseket. Szerettük volna megtudni, hogy miért ezt a munkát választották, mit élnek meg sikerként, és előfordult-e, hogy fel akarták adni. Kíváncsiak voltunk a legemlékezetesebb mondatra, amit kaptak, megkérdeztük tőlük, mi az, amit az emberek nem tudnak a hivatásukról, illetve hogy mennyire érzik megbecsültnek a munkájukat.

Barna Sándor szociális munkás

Rés Alapítvány női éjjeli menedékhelye

 

„Körbenézek éjjel, alszik mindenki, olyan, mint az oviban, és melegséget érzek a hasamban.”

 

Régésznek készültem, gépész (is) voltam, de mindig hiányzott valami. Én ezzel a munkával lettem teljes. Örülök, hogy ebből élek.

 

Sikerként élem meg, ha valaki lefürdik és kimossa a ruháit nálunk. Az a legnagyobb siker, ha valaki kikerült az ellátásból, önálló lakhatása lesz, de nekem még az is annak számít, hogy ha esetleg visszacsúszik, akkor hozzám jön, és nem érzi magát megszégyenülve. 

 

Nem tudnék már mást csinálni, ürességet éreznék, pedig sokszor úgy érzem magam a műszak végén, mintha háborúból mennék haza.

 

Egyszer munkán kívül, a pályaudvaron találkoztam egy klienssel. Beszélgettünk, és azt mondta nekem, azért kedvel, mert embernek és nem hajléktalannak nézem őt és másokat.

 

Az emberek semmit sem tudnak a munkánkról, még az ügyfelek sem. A smasszertől a pszichológuson és a humoristán át mindenféle kell legyünk, akár egy szituáción belül, például amikor a rácsot rángatja egy bent alvó nő szerelme.

 

Mi társadalmon kívüli embereknek segítünk, velük együtt minket is lenéznek, még a dicsérő szavakban is benne van a bírálat.

 

 

 

 

Vendéghegyi Ágnes családsegítő 

Terézvárosi Család- és Gyermekjóléti Központ

 

„A családsegítés nem azt jelenti, hogy megoldjuk a kliens helyett a problémáit, hanem azt, hogy képessé tesszük az önálló életvitelre.”

 

 

 

Gyermekkorom óta szívesen segítek másokon, és erős empátiát érezek a bajba jutott emberek felé. A Terézvárosi Család- és Gyermekjóléti Szolgálatnál családsegítőként megtaláltam azt a formát, amelyben segíteni tudok a rászorulókon.

 

A mi munkánkban kevés a nagy sikersztori és sok az apró lépés. Családgondozóként nekem az is a feladatom, hogy hasonló problémával küzdő embereket közelebb hozzam egymáshoz. Sikerként élem meg, amikor a csoportfoglalkozások alatt a kliensek egyre jobb kapcsolatot építenek ki egymással.

 

A pályám során volt, hogy felmerült a kérdés, maradjak-e vagy feladjam, mivel azt tapasztaltam, hogy a társadalom egy része nagyon rossz helyzetben van, és kevés eszköz áll rendelkezésemre a segítéshez.

 

Annyi sok jó szót kaptam a kliensektől, hogy nehéz lenne egy mondatot kiragadni ezekből.

 

Az emberek általában nem tudják, hogy a szociális munka egy professzionális tevékenység, amihez nem véletlenül szükséges főiskolai vagy egyetemi végzettség. Érteni kell a pszichológiához, a szociológiához és picit a joghoz is.

 

Az a tapasztalatom, hogy a magyarok többsége lebecsüli a szakmát, és a szociális munkás vagy családsegítő szó hallatán egy fizikai munkát végző emberre asszociálnak. Sokszor azt hiszik, hogy közmunkások. Sajnos a szociális ágazatban dolgozók bérezése is azt mutatja, hogy nincs megbecsülve a szakma, pedig fontosnak tartom, hogy nagyobb megbecsülést kapjon, mert sok a pályaelhagyó.

 

 

 

Fónai Ildikó mentálhigiénés csoportvezető

Fővárosi Önkormányzat Vázsonyi Vilmos Idősek Otthona

 

„Ehhez a munkához a szakmai ismeretek birtoklásán túl valódi elhivatottság és áldozatvállalás is szükséges.”

 

 

 

A főiskolai gyakorlaton a tereptanárom Román Demeterné volt, akit a rábízott idősek megkülönböztetett szeretettel, rajongással vettek körül. Ennek a csupa szív asszonynak a szakmai alázata és kimagasló szaktudása annyira meghatározó volt számomra, hogy életpályámnak választottam az idősgondozást, amelyet soha nem akartam feladni.

 

Azokat az embereket, akiket idősek otthonában helyeztek el, jellemzően korábbi családjuktól tartósan elszakadva vagy annak teljes hiányában élik mindennapjaikat. Ilyen viszonyok között egy halk köszönöm, egy kézszorítás, egy simogatás, egy örömteli mosoly fejezi ki az idős ellátottak elégedettségét, elismerését. Nekem ez a legnagyobb szakmai siker.

 

Egy az otthonba nehezen beilleszkedő, magának való idős ember a megnyugtató gesztusom után azt mondta, én magát kedvelem a legjobban, mert mindig türelmes és pozitív hozzáállású.

 

Valószínűleg kevesen gondolnak arra, hogy ez a munka egész embert kíván, szakmai, lelki és fizikai igénybevételt jelent. Alapvető szakmai elvárás, hogy a munkánkat derűsen, mindig pozitív hozzáállással végezzük, nem háríthatjuk át saját gondjainkat, problémáinkat az idősekre.

 

A szociális szakmát rendkívüli mértékben lebecsülték az elmúlt években. Alacsony a szociális munkások társadalmi megbecsülése. Az ágazat munkakörülményei távolról sem ideálisak. Óriási a túlterheltség, magas a munkaerőhiány, a bruttó átlagbér alacsony. A dolgozók munkáját azonban az intézmény fenntartója és az intézmény vezetősége is megbecsüli.

 

 

 

 

Lekvár Zsolt szociális gondozó

Terézvárosi Értelmi Fogyatékosok Napközi Otthona

 

„Nem tudom elfogadni az alá-felé rendelt viszonyt a gondozottakkal.”

 

 

 

 

Számomra sokkal természetesebb közeg a szociális ellátás, mint a versenyszféra.

 

A munkám kulcsfogalma az empowerment, azaz a hatalommal való felruházás, én ebben mérem a sikert is. Ez azt is jelentheti, hogy képessé teszek valakit arra, hogy egyedül merjen magának levest, de akár azt is, hogy ki tud állni a jogaiért. 

 

Sosem akartam otthagyni a munkát, csak egyes munkahelyeket, ha szakmaiatlanságot tapasztaltam.

 

Egyszer egy nálam 13 évvel fiatalabb srác azt mondta nekem, hogy olyan, mintha a bátyja lennék. Mindig törekszem arra, hogy egyenrangúként tekintsünk egymásra a gondozottakkal, hogy ne legyek hatalmi pozícióban. Ez a mondat nekem azt jelentette, hogy a fiú egyenrangúnak lát.

 

Az emberek tévesen azt hiszik, hogy ehhez a munkához türelemre van szükség. Szerintem mondjuk a vasútnál (ahol szintén dolgoztam) sokkal több kellett belőle.

 

Úgy érzékelem, hogy annak a munkának, amit végzek, nagy a társadalmi presztízse, de alacsony az anyagi megbecsültsége. A gondozottak felől nem lehet elvárni semmilyen elismerést, nincsenek abban a helyzetben, hogy kifejezzék.

 

 

 

Király Melinda terápiás munkatárs, az Idősek klubja vezetője

Terézvárosi Gondozó Szolgálat 

 

„Idős emberek támaszának lenni, mindennél többet jelent számomra.”

 

 

 

 

Az édesanyám közel 20 évig dolgozott egy idősek klubjában. Már kisgyermekként láttam a segítő szakma szépségét, azt, hogy milyen szeretet és gondoskodás veszi körül mind a klubtagokat, mind a dolgozókat. Tizennégy évesen határoztam el, hogy én is ezt szeretném csinálni.

 

Számomra az a siker, amikor a segítő beszélgetések alkalmával egy-egy kliens beenged a személyes világába, és számára fontos dolgokat, érzéseket, gondolatokat oszt meg velem. 

 

A munkám során volt néhány nehéz pillanat, bizony néha szükségem volt pihenésre, feltöltődésre, hogy új erőre kapjak.Olyan helyzet sosem adódott, hogy azt mondjam elég.

 

A klubtagok közül többen mondták, kár, hogy nem vagyok a lányuk vagy unokájuk. 

 

A köztudatban az, hogy szociális munkás, az emberek többségének nem sokat mond. Néha azt hitték, a köztisztaságért felelek vagy közfoglalkoztatott vagyok. Ilyenkor röviden helyére billentettem a fogalom értelmezését. Igenis büszke vagyok arra, hogy szociális munkás vagyok, mert ez egy olyan segítő szakma, amelyre nagyon is szükség van a társadalomban.

 

A szakmám megbecsülésén lehetne mit csiszolni, hiszen a szociális szektort sok esetben kifelejtik a segítő tevékenységek felsorolásából.

 

 

 

Hegedűs Anna szociális munkás 

Máltai Szeretetszolgálat nappali melegedője

 

„A hajléktalanok stigmája ránk is átkerül.”

 

 

 

 

Amióta a rendszerváltás környékén megjelentek a hajléktalanok, azóta érdekelt, hogy mi játszódik le bennük, hol van az a pont, amikor feladják. Tévésként több róluk szóló anyag készítésében is részt vettem. Aztán amikor leépítés volt a televíziónál, elmentem a szociális munkás szakra, mert egyértelmű volt, hogy ezen a területen akarok dolgozni.

 

A hajléktalanellátásban különböző szintek vannak, más és más számít sikernek ezekben, a csúcs nyilván az, ha önálló lakhatáshoz segítünk valakit. A melegedő a legalacsonyabb ellátási szint, itt sikerként könyveljük el, ha valakit rászoktatunk a tisztálkodásra, és ettől jobban érzi magát.

 

A feladás számomra nem opció.

 

Egy asszony, aki ma már önállóan lakik, azt mondta nekem: „Ha maga nem lett volna, már nem is élnék”.

 

Az emberek nincsenek tisztában azzal, hogy mennyi területen dolgoznak szociális munkások, mi mindennel lehet hozzájuk fordulni, sem azzal, hogy a hajléktalanellátás milyen sokrétű, mennyi rétege, színe van.

 

Semmilyen szinten nem érzem megbecsültnek a munkánkat. A területet érintő döntéseken jól látszik, hogy az azokat meghozó politikusok egyáltalán nem ismerik az ellátórendszert.

 

 

 

 

 

 

Az összeállítást készítette: Kertész Anna

Fotó: Ancsin Gábor és Adrián Zoltán/Képszerkesztőség